Egy volt országgyűlési képviselő tapasztalata arról, hogyan maradhatunk igazságosak és irgalmasok egy olyan társadalomban, ahol meg kell harcolni, hogy ezek az értékek valóban értékek maradjanak.
A „Hittel élni” előadás-sorozatnak ezen az estéjén László Tamás építészmérnök, volt országgyűlési képviselő beszélt nekünk igazság és irgalom egységéről. Elmondása szerint erre az eszmei alapra kell építkeznünk, mert az irgalom igazság nélkül könnyen válik fejetlenséggé, az igazság pedig irgalom nélkül kegyetlenség lehet. Polgármesteri tevékenységéből két tapasztalatát osztotta meg velünk, mindkét esetben az emberek lakhatásával kapcsolatos problémára kerestek megoldást.
Az első esetben fenntartható lakhatást próbáltak biztosítani olyan embereknek, akiket ki akartak lakoltatni otthonaikból – ezáltal ezeknek a személyeknek valódi reményt próbáltak adni.
A második esetben egy budapesti lakótelep közelében lévő kiserdőt kellett megtisztítaniuk a 80 főt számláló 7 „falu” hajléktalan lakóitól. Ahelyett, hogy a hajléktalanokat tovább zavarták volna egy másik kerületbe, időt, pénzt és fáradságot nem kímélve, türelmet, emberséget és irgalmat tanúsítva tudtak ezeknek a hajléktalanoknak komplex megoldást kínálni.
László Tamás a munkája során szem előtt tartja az ember négy lelki alapigényét, melyek a következők: szeretve lenni, értékesnek lenni, összetartozni valakivel, és hogy szabad, vagyis önmagam lehessek. Sir David Attenborough szavait idézte, miszerint „a bajba jutott, perifériára sodródott, közöttük a hajléktalan ember nem ellenség, hanem egy szenvedő, aki segítségre szorul. Úgy tudunk igazán segíteni rajta, ha segítünk az emberi méltósága újraépítésében, és felkeltjük a szunnyadó belső energiáit.”
Az előadás után lehetőségünk volt kérdéseket feltenni. Azt hiszem, hogy így a nagyböjt elején ösztönzőleg hathatnak az elhangzottak, hogy átgondoljuk, mi is hogyan tudnánk még inkább irgalommal fordulni a környezetünkben élő emberek felé.
Azzal kezdődött, hogy kb. 3 és fél évvel ezelőtt adventben egy hajnali misén az atya azt kérte tőlünk, hogy karácsonyi készülődéseink közepette próbáljunk kiszakítani a napunkból bizonyos időt, pár percet, fél órát, vagy akár egy órát, hogy elcsendesedjünk és ezt az időt töltsük Istennel. Robert Sarah bíboros „A csönd ereje” c. könyve indította el ezt a gondolatot.
Rendben, megpróbálom, gondoltam. De biztos, hogy nekem ezt kell tennem? A kérdésemre szinte azonnal választ kaptam, mikor pár napra rá barátaim „véletlenül” egy a szemlélődő imádságról szóló könyvet ajándékoztak nekem. Ezt mindenképpen Isten üzenetének tekintettem. Tehát bátran belevághatok! Fogalmam sem volt, hogyan csináljam, mikor imádkozzak, mi fog történni, nekem mit kell tennem. Gondoljak majd valamire? Képzeljem oda Istent? Beszéljek hozzá? Vagy maradjak csöndben? Honnan tudom majd, hogy Ő valóban jelen van? Forduljak hozzá a szokásos kéréseimmel, amivel minden nap ostromlom? A könyvecske szolgált némi útmutatással, de Isten mindenkivel különleges személyes kapcsolatot akar kialakítani. Így aztán végül is a Szentlélekre bíztam.
Először is hol legyen ez a hely? Aztán eszembe jutott az evangélium: „Te, amikor imádkozol, menj be a szobádba, zárd be az ajtót, s imádkozzál titokban mennyei Atyádhoz!” Én ezt szó szerint vettem, bár tudtam, hogy a szobám az valójában a szívem, lényem legbensőbb részét jelenti. Tehát leültem a szobámban az ágyra, kényelmesen hátam egy párnának támasztva, magam elé vettem a feszületet és nézni kezdtem. Rajzottak a gondolatok a fejemben. Lelkemben akkoriban iszonyatos zűrzavar volt, tele voltam félelemmel, szorongással, sebekkel, bántásokkal, meg nem bocsátással, haraggal. Az első alkalommal elborítottak az érzelmek és hömpölygő áradattal magukkal ragadtak. Sírni, zokogni kezdtem, segítségért könyörögtem, majd a hála hullámai öntöttek el. Magasság és mélység váltogatta egymást, lelki hullámzás, miközben átéltem azt a magasságot és mélységet is, amit az ember akkor tapasztal meg, mikor az Isten nagyon közel jön hozzá.
Azt gondoltam, Isten minden nap átmossa majd a lelkem és felszárítja a könnyeim. De egy-két nap múlva a könnyeim már elapadtak és nem éreztem semmi különöset. Véget ért a misztikus utazás. Vártam, hátha újra magával ragadnak a szép érzések. De ehelyett pár alkalom után azt vettem észre, hogy egyre nehezebb ott ülnöm és tétlenül csak nézni magam elé. Folytonosan az órára pillantottam. Ó, Istenem, még csak öt perc telt el! Még csak tíz! Nem, ezt nem fogom kibírni fél óráig! Mert ennyi időt szabtam ki magamnak az imádságra. Állandóan elkalandoztam és arra gondoltam, mennyi dolgom lenne és mi mindent szeretnék csinálni. Egyre nehezebb volt nyugton maradni. Én olyan típus vagyok, aki állandóan pörög, mindig tevékenykedik. Akkoriban úgy éreztem, ha nem zsúfolok bele a napba minél több dolgot, nem ér a napom semmit, nem használom ki a nekem adatott időt. Úgy éreztem, rengeteg időt elpazarolok, amit jó dolgokra tudnék fordítani, amivel az embereknek jót tudnék tenni, amivel segítségükre lehetnék. Féltem, csak lopom a napot, miközben házastársam szorgalmasan készíti nekem az ebédet vagy éppen fát vág. Én meg csak tétlenkedem, lustálkodom. Bűntudatom volt emiatt. Tőle rabolom el az időt! És egyébként is mért ne imádkozhatnék munka közben, miközben kertészkedek, mosogatok vagy vasalok? Hiszen akkor nincs lekötve az agyam, imádkozhatok. Hiszen ezt meg is tettem eddig is, és nagyon jól ment. A rózsafüzért is el tudom mondani naponta akár többször is, miközben tevékenykedek. Igen ám, de akkor még nem értettem, minőségileg mennyire más úgy imádkozni, hogy közben a tevékenységemre is koncentrálok. Ma is imádkozom, miközben a ház körül dolgozom, de biztos, hogy a tevékenységembe néha olyan szinten bele tudok merülni, hogy közben elfeledkezem Istenről. Persze igyekszem hozzá minél hamarabb visszatérni, bevonni őt az életembe, a terveimbe, tanácsot kérni tőle. Ilyenkor őszintén leteszem elé a hibáim, mulasztásaim, örömeim és naponta többször elmondom Neki, milyen végtelenül hálás vagyok Neki mindenért és mennyire szeretem. „Szüntelenül imádkozzatok!” Ezt a fajta imádságot a mai napig gyakorlom. Mégis időbe telt megértenem, hogy a szemlélődő imádságban pont az a lényeg, hogy ekkor 100 %-ig Istenre tudok koncentrálni. Nem tudok olyan mélyen elmélyülni Isten imádásában, ha közben meg kell osztanom a figyelmem.
Időközben megtanultam, hogy a szemlélődő imádságban is vannak fejlődési szakaszok. Ami eleinte olyan nehéznek tűnt, az mára létszükségletté vált. Amit először fél órában határoztam meg, az most már inkább egy óra, néha több is. Csak ritkán fordul elő, hogy egy nap kihagyom a szemlélődő imádságot, vagy hogy az csak fél órára korlátozódik. Szép lassan sikerült a nap olyan időpontjára tenni ezt az imádságot, mely a legnyugalmasabb, amikor nagyon ritkán zavar meg bárki is, konkrétan déli 12 és 1 óra között. Ahogy az életemben minden bizonyos rendben történik, ez is beépült a rendszerbe és biztonságot ad.
Annyira megszerettem ezt az imádkozási módot, hogy az egy óra szinte észrevétlenül elrepül. Persze sok kísértéssel kellett szembenéznem. Szükségem volt a biztatásra, hogy ne hagyjam abba, hogy tartsak ki, és ne törődjek azzal, ha még nem látom a gyümölcseit. Mert rendszeres kísértésként éltem meg, hogy úgy éreztem, nem fejlődök, sőt volt, hogy mélypontra kerültem lelki életemben és inkább visszafejlődtem. Ilyenkor fájdalmasan tapasztaltam, hogy semmi értelme itt ájtatoskodni, mivel nem változik semmi, nem leszek jobb, ugyanazokat a bűnöket követem el, sőt még fájdalmasabb lelki szenvedésekkel kell megküzdenem. Megfordult a fejemben, hogy abbahagyom. Mikor a szemlélődés közben nem tudtam Istenre koncentrálni és állandóan visszatértek gondolataim az éppen akkor engem foglalkoztató problémákra, hiúsági dolgokra, a múltból hozott sebekre, kapcsolati nehézségeimre, jellemhibáimra, bűntudatot éreztem, és az önbizalmam, önértékelésem is károkat szenvedett. Ilyenkor az imádságos időt azzal töltöttem ki, hogy kérdésekkel bombáztam az Urat, megoldásokra várva. Nem véletlen, hogy ezek a gondolatok újra és újra visszatértek, tudtam, ezeken dolgoznom kell. Ritkán volt bennem igazán csönd, sokszor a rózsafüzér imádsággal töltöttem ezt az időt.
Folytattam tehát a szemlélődő imádságot, és idővel sikerült elérnem, hogy a gondolatok egyre kevésbé kúsztak be, és helyüket egyre gyakrabban elfoglalta a semmi, a gondolatok hiánya, a nulla. Mikor így kiüresedsz, ennyire elszegényedsz, akkor tudja ezt az űrt Isten teljesen betölteni. Mára ott tartok, hogy szinte minden gondolatot ki tudok zárni, mikor Isten elé helyezem magam. Persze vannak hullámzások, ez nem mindig sikerül tökéletesen.
A kertem lett az én „belső várkastélyom”, kora tavasztól késő őszig ott találkozom az Úrral a szemlélődő imádságban. Ilyenkor hanyatt fekszem, kényelmesen elhelyezkedem, szemem behunyom. Szempilláimon keresztül vöröses, sárgás fény áraszt el, arcomon, bőrömön érzem a lágy szellőt, a nap melegét, hallom a fák, bokrok susogását, a madarak énekét, a méhek zümmögését, nyáron a medencémben a víz csobogását. A természetben Isten végtelen szépsége, színei, fénye, illata és hangja vesz körül. Vágyom erre az Istennel való egyesülésre, teljes szívemmel, lelkemmel, testemmel. Ez számomra a nap fénypontja. Szomjazom rá. Ilyenkor azzal a hittel fekszem le, hogy tudom, Isten már ott van, nálam hamarabb érkezett és már várt rám. És én örömet szeretnék szerezni Neki. Az Ő jelenlétében akarok lenni. Ilyenkor meg is szólítom Őt a lelkem mélyén: „Itt vagyok, Uram! Eljöttem, mert nem akarok Neked csalódást okozni, mert szeretlek és mert vissza akarom adni Neked az időt, amit Tőled kaptam.” Fokozatosan egyre inkább érzékelni kezdem a testrészeim, külön-külön, néha még a fejbőröm is belebizsereg. Kb. 10-15 percbe telik, hogy teljes testemmel, lelkemmel, elmémmel, szívemmel Isten jelenlétében vagyok. Tökéletes ellazulás ez. Valamiféle lebegés, önkívületi állapot. Súlytalannak érzem magam. Ez a teljes mozdulatlanság. Kiszakadok a való világból. Mintha a testem felülről észlelném, mintha a lelkem ott lebegne a testem felett. Eltölt a végtelen béke, harmónia, nyugalom. Ez egy egyensúlyi állapot, melyben a lélegzetem is tökéletesen szabályossá válik, ahol érzem, ahogy a mellkasom emelkedik és süllyed. Ha ilyenkor valami váratlan zaj ér, összerezzenek. Gyakran ismételem ilyenkor a Jézus-imát.
Előfordul, hogy ebben a végtelenül harmonikus békességben elbóbiskolok. De ilyenkor azzal vigasztalom magam, amit kis Szent Teréz mondott, aki sokszor elaludt szemlélődés közben, hogy a jóságos Isten az alvó gyermekét is ugyanolyan gyengéden szereti és gyönyörködik benne. Ebben az álomszerű szendergésben történik meg olykor-olykor, hogy Istentől válasz érkezik. Hirtelen gondolatok, képek jelennek meg a fejemben, és Ő megszólít. Megoldással szolgál egy nehézségemre, egy problémára. Ezek a képek és az üzenet ilyenkor olyan erős, olyan hirtelen szakad rám villámcsapásként, hogy biztos vagyok benne, hogy csakis Istentől jöhet.
Amikor az imádságomban odáig jutottam, hogy valójában nem képzelek oda semmit, nem gondolok semmire, csak Isten jelenlétében vagyok, először azt gondoltam, visszafejlődtem, hiszen már nincs is mit mondanom Istennek, nem beszélgetek Vele. Megtudtam, hogy ez is egy kísértés, és a lelki fejlődés egy újabb állomása. Olyan, mint mikor egy szerelmespár együtt van és gyakorlatilag nem csinál semmit, csak hallgat, mert csak arra vágyik, hogy egymás jelenlétében legyen. „Ő néz engem, én pedig Őt nézem.”
Az imádság gyümölcsei, amiket eddig megtapasztaltam: végtelen béke, megnyugvás, teljes bizalom, egyensúly. Igyekszem jobban figyelni embertársaimra. Jobban el tudom őket fogadni, kevesebb ítélkezés van bennem, egyre inkább a békére törekszem, könnyebben bele tudok helyezkedni a másik emberbe. Együtt érzőbb lettem, kicsit türelmesebb, könnyebben tudok megbocsátani. Ha indulatok is kelnek bennem, hamarabb tudok a másikkal kiengesztelődni. Jobban érzem Isten jelenlétét, nagyobb hittel bízok az Ő gondviselésében, nagyobb igyekezettel keresem az Ő akaratát. Nagyon szeretnék Neki örömet szerezni, Őt és embertársaim jobban szeretni. Nagyobb lett bennem a vágy, hogy időt töltsek Vele. Csökkent bennem a szorongás, félelem, a csüggedés. Válaszokat kaptam olyan viselkedésformákra, melyeket gyerekkorom óta hordozok magammal, eljutottam a gyökeréig. Tisztábbak lettek a gondolataim, a szándékaim, a szívem, jobban megismertem önmagam.
Nagyon fontos tudnom, hogy a szemlélődő imádság Isten ajándéka, és ami a lelkemben történik, az nem az én érdemem, hanem Istené. Vigyáznom kell, nehogy elbízzam magam vagy gőgös legyek. Alázatosnak kell maradnom és mindig tudatában kell, hogy legyek, hogy minden Isten kegyelme. Nekem csak ki kell nyitnom a szívem és befogadni mindazt, amit Ő adni akar, és hagyni, hogy amíg én úgy érzem, nem történik semmi, Ő a saját kedvére alakíthassa a szívem és a lelkem.
Csütörtökön délután folyamatosan érkeztünk a balatonföldvári Riviéra Park Hotelba, ahol a Péter család fogadott minket egy hosszú asztalnál ülve, mosolyogva. Fotó is készült minden érkező vendégről, amiről később kiderült, hogy az esti vetítés részét képezi.
Aznap este az első közös program a vacsora volt, ami utá
n összegyűltünk a közösségi teremben és ismerkedési esten vettünk részt, ahol közelebbről megismerhettük Joel és Lajos atyát is, akiket másnap András atya váltott fel. Ezen az estén a három csoportra osztott közösségünknek egy-egy evangéliumi részletet kellett állóképként bemutatni, majd előadtuk a „Hull a szilva a fáról” c. dalt is különböző stílusban, és ki kellett találnunk, vajon melyik atyára melyik állítás vonatkozik a velük készült interjúban. Igazán nagyon jól szórakoztunk!
A következő napokon a felnőtteknek minden délelőtt fórum volt a közösségi teremben, a gyerekeknek pedig a parton fedett asztaloknál kézműves foglalkozás. Készült mintás, csíkos zoknikból nyuszi, bagoly, polip és kukac, barkácsoltunk dugókból tutajokat, melyeket aztán verseny keretében vízre bocsátottunk. Formáztunk nyakba akasztható talentum korongokat, hajtogattunk szélforgót, készítettünk karkötőt és társasjátékot. A kicsiket zenebölcsi szórakoztatta a Balaton partján. Az időjárás kitűnően alkalmazkodott a programokhoz. A vízi sorverseny alatt igazi meleg strandidő volt, a szárazföldi sorverseny idejére pedig kellemes hűvösebb idő kerekedett. A gyerekek nagy örömére András atya is lelkesen, aktívan részt vett a sporteseményeken, amiből most sem volt hiány. Kora reggeli foci, méta a szálloda gyönyörű rózsákkal és liliomokkal szegélyezett parkjában egészítette ki a sort.
Szombat este a fiatalok egy nagyon vidám színházi előadással kedveskedtek nekünk, melyben az egyházközség elmúlt évi eseményeiből állítottak össze nekünk egy híradót. Minden este 8 órakor megtekinthettünk az aznap készült fotókból egy vetítést, melyekből megtudhattuk, mi történt táborunkban. Ezután a kisebb gyerekeknek volt diavetítés, a nagyobbaknak könyvből meseolvasás. A felnőtteket esti tízórai várta a büfében. Zsíros kenyér, kolbász, paprika, paradicsom, lila hagyma mellett beszélgethettünk, társasjátékoztunk, míg el nem álmosodtunk. A büfések nagyon komoly feladatot vállaltak magukra, hiszen ez egy egész napi szolgálatot jelentett a reggeli kávétól kezdve a napközbeni tea elkészítésén át a különféle rágcsálnivalók, gyümölcsök állandó kínálásáig. Itt volt elhelyezve a sok társasjáték, a tábor kirakója és a gyerekek színezői, egyéb játékai is. Az atyáknak hála részt tudtunk venni szentmisén a tábori zenekar kísérésével, és az esti imádság sem maradt el, amit az atyák távozása után a fiatalok vállaltak magukra. Ugyancsak ők szerveztek nekünk egy imaösvényt is sötétedés után, 6 egymásra épülő 
állomással, égő mécsesekkel, imádságokkal, elmélkedésekkel. Büszkék lehetünk rájuk, igazi szép lelki élménnyel ajándékoztak meg minket mindkét alakalommal! Köszönjük Páll Gabinak a reggeli Szent Ignáci szemlélődő imádságokat!
A balatoni nyaralásnál persze elmaradhatatlan a fürdőzés, amire szintén volt alkalmunk. A szeretet faliújságon megoszthattuk egymással, mi tetszett, miért és kinek adunk hálát. Nagy örömünkre a tábor végén a szálloda tulajdonosa kifejezte reményét, hogy két év múlva viszontlát minket, mert nagyon meg voltak velünk elégedve.
Istennek hála ezért a szép, tartalmas, valóban családi együttlétért, és nagy-nagy köszönet mindenkinek, aki beletett valamit idejéből, erejéből, tehetségéből! Mi már várjuk az újabb családtábort!
Simon Erika
Kedves testvérek!
A betegek 29. világnapja, a Lourdes-i Szűzanya liturgikus emléknapja jó alkalom arra, hogy különös figyelmet fordítsunk a betegekre és azokra, akik őket a kórházakban, az idősotthonokban, valamint a családokban és a közösségekben gondozzák. Különösen is gondolok azokra, akik a koronavírus-járvány következményei miatt szenvednek világszerte. Mindnyájukat, különösen is a szegényeket és a kirekesztetteket lelki közelségemről és az Egyház szeretetteljes gondoskodásáról biztosítom.
1. Ennek a napnak a témája abból az evangéliumi szakaszból származik, melyben Jézus azok képmutatását kritizálja, akik nem azt teszik, amit hirdetnek (vö. Mt 23,1–12). Amikor hitünk üres szavakra redukálódik, nem törődve mások életével és szükségleteivel, hitvallásunk aligha van összhangban a való élettel. A veszély nagy. Jézus ezért használ kemény szavakat, amikor önmagunk bálványozásának veszélyéről van szó, és így tanít minket: „Egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok” (Mt 23,8).
Jézus kritikája azok iránt, akik „beszélnek, de nem cselekszenek” (vö. Mt 23,3), mindig és mindenki számára hasznos, mivel egyikünk sincs védve az álszentség súlyos gonoszságától, ami megakadályozza, hogy az egyetlen Atya gyermekeként növekedjünk, mint olyanok, akik egyetemes testvériség megélésére kaptak meghívást.
Testvéreink szükségleteivel szembesülve, Jézus a képmutatással teljesen ellentétes magatartást állít szemünk elé. Arra hív meg minket, hogy álljunk meg, figyeljünk, közvetlen és személyes kapcsolatot alakítsunk ki másokkal, empátiát és együttérzést tápláljunk irántuk, hagyjuk, hogy szenvedésük annyira megérintsen minket, hogy szolgálatukra akarjunk állni (vö. Lk 10,30–35).
2. A betegség tapasztalata ráébreszt saját sérülékenységünkre és a másoktól való velünk született függésünkre. Teremtményi mivoltunk ezáltal lesz még nyilvánvalóbb, mert megtapasztaljuk Istentől való egyértelmű függőségünket. A félelem, a zavar, a bizonytalanság, néha pedig a megdöbbenés is birtokba veheti elménket és szívünket, ha betegek vagyunk; tehetetlennek érezzük magunkat, mivel egészségünk nem a képességeinktől vagy az aggodalmaskodásunktól függ (vö. Mt 6,27).
A betegség felveti az élet értelmének kérdését, amelyet hittel Isten elé hozunk: ez az egzisztencia új irányára és értelmére irányuló kérdés, amelyre előfordulhat, hogy nem kapunk azonnal választ. Rokonaink és barátaink sem tudnak mindig segíteni minket ebben a fáradságos keresésben.
Jób bibliai alakja e tekintetben jelképértékű. Felesége és barátai nincsenek mellette a szerencsétlenségében, sőt, hibáztatják és csak súlyosbítják magányát és szorongását. Jób elhagyatottnak és félreértettnek érzi magát. De épp e rendkívüli kiszolgáltatottsága által utasít el minden képmutatást, és választja az őszinteség útját Isten és embertársai felé. Olyan kitartóan kiált Istenhez, hogy Isten végül válaszol neki, új látóhatárt nyitva előtte. Megerősíti abban, hogy szenvedése nem büntetés vagy az Istentől való elszakadás állapota, még kevésbé Isten közönyének a jele. Jób megsebzett és meggyógyított szívéből fakad ezután a megindító vallomás az Úr felé: „Azelőtt csak hírből hallottam felőled, most azonban saját szememmel láttalak.” (Jób 42,5).
3. A betegségnek mindig van arca, nem is csak egy: minden beteg arca, de azoké is, akik figyelmen kívül hagyva, kirekesztve érzik magukat és akik olyan társadalmi igazságtalanságok áldozatává válnak, amelyek megfosztják őket alapvető jogaiktól (vö. Fratelli tutti, 22). A jelenlegi világjárvány az egészségügyi rendszerek egyenlőtlenségeit, valamint a betegellátás terén mutatkozó hiányokat is felszínre hozta. Az idős, gyenge és kiszolgáltatott emberek nem mindig kapnak méltányos egészségügyi ellátását. Ez politikai döntésektől, az erőforrás-gazdálkodástól és a felelős pozíciókat betöltő személyek elkötelezettségétől függ. A betegek gondozására és beteg testvéreink ápolására fordított erőforrás elsőbbséget élvez, ami azzal az alapelvvel függ össze, hogy az egészség elsődleges fontosságú közjó. Ugyanakkor a világjárvány rávilágított az egészségügyi személyzet, az önkéntesek, a dolgozók, a lelkipásztorok, a szerzetesek és szerzetesnők elkötelezettségére és nagylelkűségére is, akik profi módon, felelősségtudattal és felebaráti szeretettől indíttatva segítették, kezelték, vigasztalták és szolgálták a számtalan beteget és családtagjaikat. Férfiak és nők csendes sokasága döntött úgy, hogy ezekre az arcokra tekintenek és vállalják a betegek szenvedéseit, akiket a közös emberi család tagjaként testvéreiknek éreztek.
A közelség egy értékes balzsam, amely támaszt és vigaszt nyújt a betegeknek szenvedéseikben. Keresztényként ezt a közelséget Jézus Krisztus, az irgalmas szamaritánus szeretetének jeleként éljük meg, aki együttérzéssel közelít minden bűntől megsebzett ember felé. A Szentlélek működése által Krisztussal egyesülve arra kaptunk meghívást, hogy irgalmasok legyünk, mint az Atya, és különösen is szeressük gyenge, beteg és szenvedő testvéreinket (vö. Ján 13,34–35). Ezt a közelséget nemcsak egyénként, hanem közösségként is megtapasztaljuk: a Krisztusban való testvéri szeretet valóban létrehoz egy gyógyító közösséget, amely senkit sem hagy hátra, amely befogadó, különösen is a leginkább rászorultak iránt.
Itt szeretném megemlíteni a testvéri szolidaritás fontosságát, amely a szolgálatban válik konkréttá és változatos formákat ölthet, amelyek mind felebarátaink támogatására irányulnak. „A szolgálat azt jelenti, hogy gondját viseljük azoknak, akik törékenyek a családunkban, a társadalomban, a népünkben.” (Homília Havannában 2015. szeptember 20-án). Ebben a szolgálatban mindenki képes arra, „hogy félretegye kívánalmait, elvárásait, mindenhatóságra irányuló vágyait a legtörékenyebbek konkrét tekintetének színe előtt. (…) A szolgálat mindig a testvér arcát nézi, érinti az ő testét, érzi az ő közelségét olyannyira, hogy nemegyszer „el is kell viselnie”, miközben segíteni próbálja. Ezért a szolgálat sosem ideológiai, minthogy nem eszméket, hanem személyeket szolgál.” (Uo.)
4. Abban, hogy egy terápia jó legyen, a kapcsolat döntő jelentőségű, ami lehetővé teszi a beteg holisztikus megközelítését. Ennek a szempontnak a kiemelése segíthet az orvosoknak, az ápolóknak, a szakembereknek és az önkénteseknek, hogy felelősnek érezzék magukat abban, hogy a betegeket a gyógyulás olyan útján vezessék, ami a bizalmon alapuló személyes kapcsolatra épül. (vö. Nuova Carta degli Operatori Sanitari [2016], 4). Ez egyfajta szerződéskötést jelent a gondozásra szorulók és az ellátást nyújtók között, ami a kölcsönös bizalmon és tiszteleten, az őszinteségen és a segítőkészségen alapszik, így segít legyőzni a védekező attitűdöket, középpontba állítani a betegek méltóságát, megőrizni az egészségügyi dolgozók szakmaiságát és elősegíteni a jó kapcsolatot a betegek családjával.
A betegekkel való ilyesfajta kapcsolat kiapadhatatlan motivációt és erőforrást találhat Krisztus szeretetében, miként azt azoknak a férfiaknak és nőknek a tanúbizonysága is mutatja, akik évezredeken keresztül a szenvedők szolgálatára szentelték magukat. Ugyanis Krisztus halálának és feltámadásának misztériuma annak a szeretetnek a forrása, amely képes hiteles értelmet adni a betegek és ápolóik élethelyzetének. Az evangélium sokszor alátámasztja ezt azzal, hogy bemutatja, hogy Jézus nem varázslattal gyógyít, hanem a gyógyulások mindig egy találkozásnak, egy személyek közti kapcsolatnak az eredményei, amelyben a Jézus által felajánlott isteni ajándék választ talál azok hitében, akik befogadják. Ezt foglalja össze a Jézus által gyakran elismételt kifejezés: „A hited megmentett téged.”
5. Kedves testvérek, a szeretetparancsnak, amelyet Jézus tanítványaira hagyott, konkrét megvalósulása a betegekkel való kapcsolatban történik meg. Egy társadalom annál inkább emberi, minél inkább hatékonyan törődik a testvéri szeretet jegyében az esendő és szenvedő tagjaival. Törekedjünk e cél elérésére, hogy senki ne érezze magát egyedül, kirekesztve vagy magára hagyva.
Máriára, az Irgalmasság és a Betegek Anyjára bízom a betegeket, az egészségügyi dolgozókat és mindazokat, akik nagylelkűen segítik szenvedő testvéreiket. A lourdes-i barlangból és szerte a világon számos más szentélyéből Ő támogassa hitünket és reménységünket, és segítsen abban, hogy testvéri szeretettel viseljük gondját egymásnak. Mindenkinek szívből küldöm áldásomat.
A Lateráni Szent Jánosnál, 2020. december 20-án, Advent 4. vasárnapján
Ferenc
Forrás: Magyar Kurír
„Egyedül a Jézustól kapott szeretet életté váltásában vagyunk képesek egységet alkotni” – mondta Marton Zsolt váci püspök 2021. január 17-én az, ökumenikus imahét kezdetén a Budavári Evangélikus templomban. A megyéspüspök dr. Fabiny Tamás elnök-püspök meghívására az ökumenikus istentiszteleten teljesített szolgálatot és igét hirdetett. A beszédét teljes terjedelemben alább olvashatják.Dicsértessék a mi Urunk Jézus Krisztus, aki erős várunk, áldásunk és békességünk!
Köszönöm szépen a meghívást Fabinyi Tamás Elnök-Püspök Úrnak! Hadd kezdjem egy személyes megjegyzéssel: püspöki címeremben a maglódi evangélikus harangtorony található, mivel Maglódról, ebből a jelentős evangélikus központból származom. Az első ökumenikus élményem a maglódi evangélikus templomhoz kapcsolódik. 1983. október 31-én este ellátogattam a reformáció napi ünnepi istentiszteletre, amelyet közösen tartottak az evangélikusok és a reformátusok. Az igehirdető református lelkész (Balog Zoltán) arról beszélt, hogy nem sajátíthatjuk ki az Egyház nagyjait. Nem mondhatják a reformátusok, hogy Kálvin csak az övék, az evangélikusok sem, hogy Luther csak az övék, és a katolikusok sem, hogy Assisi Szent Ferenc csak az övék. Ők mindnyájan a közös kincseink. Erről a helyről szeretnék köszönetet mondani a maglódi evangélikus gyülekezetnek, és az általam ismert lelkészeknek testvéri, befogadó szeretetükért. Különös tekintettel arra, hogy testvéröcsém annak idején, katolikusként tagja lehetett az evangélikus ifjúsági csoportnak.
Ott, akkor, Maglódon az ökumené szeretetlégkörét éltem át. Ugyanezzel a szeretettel vagyok most itt, ebben a történelmi templomban.
Kedves Testvérek!
Az idei ökumenikus imanyolcad igeszakaszát a Svájcban lévő Grandchamp-i Közösség (egy protestáns szerzetesnői közösség) választotta, amelynek a főüzenete ez:”Maradjatok meg szeretetemben, és sok gyümölcsöt teremtek” (A Jn 15,5-9 alapján). Az imahét főigeszakasza: „Én vagyok az igazi szőlőtő.” (Jn 15,1a). Ez a szakasz az igazi szőlőtőről szól, amely maga Jézus. Ő a szőlőtő, mi a szőlővesszők, a Mennyei Atya a szőlőműves, a szőlősgazda. Amikor néhány évvel ezelőtt a szomszédos Mátyás-templomban tartottam lelki napot, azt mondták az ottani testvérek: a Vár népe olyan bensőséges közösséget alkot, mint egy falu. Talán vannak olyanok is az itt lakók között, akik ténylegesen faluról származnak, és tudják, hogy mi az a szőlőskert, mit jelent a szőlőben dolgozni.
Már az Ószövetség számára fontos jelkép volt a szőlő: Izrael népét a szőlőtőhöz vagy szőlőhegyhez, szőlőkerthez hasonlítják, az Örökkévaló pedig a szőlősgazda. Annyira jelentős szimbólum ez, hogy a jeruzsálemi templom homlokzatára arany szőlő domborművet helyzetek. A makkabeusok érmein szőlőtő szerepel. Isten a hűséges, jó gazda műveli a szőlőjét, hogy jó termést hozzon.
Ez az igeszakasz Jézus szellemi végrendeletéhez tartozik. Ő önmagát nevezi igazi szőlőtőnek, vagyis az élet forrásának. Mi, a tanítványai pedig szőlővesszőkként tartozunk hozzá. Tehát nélküle nincs igazi életünk, és nem vagyunk képesek valódi életet közvetíteni sem. „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad, s én benne, az bő termést hoz.” (Jn 15,5) Ez az ige kifejezi azt az igazságot, hogy ha Krisztus a szőlőtő, mi keresztények pedig a szőlővesszők, akkor vele megbonthatatlan egységet kell alkotnunk. A szőlőtőkén nem egyetlen vessző növekszik, hanem sok. A vesszőszálaknak a szőlőtőke által egymással is egységet kell alkotniuk. Ez az egység Jézus vágya, amit főpapi imájában megfogalmaz az Atya felé: „Legyenek mindnyájan egyek.” (Jn 17,21) Ez az ige minden ökumenikus törekvés lelke, amelyet most Jézus a szőlő hasonlatával tár elénk.
Mit jelent az EGYSÉG? Egység Jézussal, a szőlőtővel, az élet forrásával. Mit jelent a Jézusból fakadó ÉLET? Az Újszövetség két szót használ az élet kifejezésére: biosz, ez a biológiai, fizikai valóságában megjelenő élet. Nem ez a krisztusi élet. A másik szó a dzoé, az Istentől jövő élet: ezt kapjuk Jézustól, amelyet fönn kell tartanunk az Ővele való bensőséges, személyes, meghitt imádságban. De ezt az isteni életet kell fönntartanunk az egymás közötti kapcsolatainkban is. Ez a gyülekezeten, egyházközségen belüli egység, és a gyülekezetek közötti egységet is jelenti. A felekezetek közötti egységet is jelenti. Krisztus a szőlőtő, mi pedig mindnyájan a szőlővesszők. Mi az, ami bennünket eggyé tehet különbözőségeink ellenére is? A krisztusi élet, amely belőle árad, mint életnedv a szőlőtőkéből. Ez az életnedv a JÉZUSI SZERETET. Mit jelent a KRISZTUSI SZERETET? „Maradjatok meg szeretetemben.” (Jn 15,9b) „Ha teljesítitek parancsaimat, megmaradtok szeretetemben. (Jn 15,10) „Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket. (Jn 15,12) De hogyan lehet parancsra szeretni? Demokráciában élünk, ezért nem szeretjük, ha parancsolgatnak nekünk. Ha valahol van értelme a parancsnak, akkor egyedül Jézusnál, aki a szeretetet adja parancsba. Vagyis, azt feltétel nélkül teljesíteni kell. Jézusnak nem stílusa parancsolgatás, Ő barátkozik. Egyedül a gonosz lelkeknek parancsol. Jézus csak ebben az egy esetben parancsol tanítványainak. A jézusi szeretet nem a közgondolkodás szerinti szeretet, amelyet az érzelmek (szimpátia-antipátia) határoznak meg. Az Ő szeretete a belé vetett hitből fakadó tudatos cselekvés: a Jézus evangéliuma szerinti jót tenni egymással, és minden embertársunkkal, akár megérdemli, akár nem. A jézusi szeretet jelenti életté váltani az ő igéjét.
Egyedül a Jézustól kapott szeretet életté váltásában vagyunk képesek egységet alkotni. Hogyan vagyunk képesek krisztusi SZERETETEGYSÉGET létrehozni? Ha mindig Őrá figyelünk, az Ő akaratát keressük a családban, az iskolában, a munkahelyen, a gyülekezetben/plébánián, és egymás közötti kapcsolatainkban. Együtt lenni és együtt tenni. Szünbolosz és diabolosz: a gonosz minden karizmát képes utánozni, az egységet kivéve. (Varga László) Az egység gyümölcse: 2×2=4, hanem 8, 16, 32. Ehhez azonban sokszor le kell mondanunk a saját akaratunkról, elképzeléseinkről, ragaszkodásainkról. Számos esetben meg kell halnunk ezeknek, hogy Krisztus szent akarata mutatkozzék meg, amelyben igazi szeretetegységet alkotunk vele és egymással. Ekkor közeledünk leginkább Jézus azon vágyához, amit imanyolcadunk így fogalmaz meg: „Maradjatok meg szeretetemben, és sok gyümölcsöt teremtek.”
Jézus adja meg nekünk, hogy az Ő szeretetegységét megélve maradjunk meg a vele való közösségben, hogy általa – az igazi szőlőtővel egységet alkotva -, egymással is evangéliumi közösséget alkossunk, és így Krisztus szándéka szerinti gyümölcsöt teremjünk. Ámen.
Forrás: vaciegyhazmegye.hu
Itt olvasható a Magyar Kurír cikke a találkozóról
https://www.magyarkurir.hu/hirek/onazonossagunk-krisztusban-online-nagymaros-osszel-is
A találkozó a youtube-on
https://www.youtube.com/watch?v=Jz1Eg9FdFRI&feature=emb_logo
Egy négygyermekes anya feljegyzései – 2020.03.23.
Egy hete távoktatás zajlik a koronavírus miatt
VALLOMÁSOK KIS ÉS NAGY DOLGOKRÓL
Maradunk otthon!
Járvány van. Szigorú, hathatós intézkedéseket hozott a kormány. Reméljük, ez segít a megfékezésben. Csak tartsa be mindenki! „Minden magyar felelős minden magyarért.”
Az iskolákat bezárják, otthon tanulnak a diákok, aki csak teheti, otthonról dolgozik. Színházak, mozik, múzeumok, könyvtárak bezárnak. Az élelmiszerboltokon és gyógyszertárakon kívül az egyéb üzletek nagyrészt megrövidítik a nyitvatartásukat.
Nyugtalanul olvassuk a híreket, lassan minden a koronavírusról szól. Ijesztő adatok érkeznek Olaszországból. Kedvenc külországunk, vérzik a szívünk értük is.
Vigyáznunk kell, lassan annyit nézegetjük a híreket, hogy hiteltelenné válunk, ha azt mondjuk a gyerekeknek, tegyék már le a telefonjukat. Behúzzuk a féket, gondoljuk, nagyböjtre direkt jó az elhatározás, ritkítjuk a hírek olvasását.
A könyvtárnak lehet emailt írni az igényelt könyvek listájával, és másnap kiadják a csomagot az ajtón. Jó hosszú listát írunk. A két nagy megy el a könyvekért, morognak kicsit, minek kellett ennyi, ők cipelhették haza…
A középső fiamat ma kellett (egy sokadik) kontrollra vinnem a Bethesdába, a kéztörése szövődményei miatt. Izgultam, vajon fogadnak-e, vagy elküldenek, hogy ez már nem sürgősségi eset. Fogadtak. Mosolyogva vizsgálta meg az orvos a gyógyuló kezet. Rendben lesz! Istennek legyen hála!
Mindennap főznöm kell, most már nincs az a könnyebbség, hogy hétköznap a gyerekek az iskolában esznek. Feneketlen bendőket etetek. Szerencsére hálás társaság, mindennek örülnek – és mindent meg is esznek. Nem tudom eldugni, amit 2 napra szánok. Aranyosak, napközben sokat érdeklődnek:
Mi lesz az ebéd? Mikor lesz ebéd? (Belenéznek a lábasba:) Elég lesz ez?
Délután ugyanezek a kérdések, csak az ebédet helyettesítsük be vacsorával.
Az ellátás rendben is lenne, ha lehetne kapni mindent. De nehéz időket élünk, pár dologra „vadászni” kell. Szerencsére vannak nagyon jó barátaink, akikkel hívjuk egymást, veszünk egymásnak is, ha felfedezünk valami hiánycikket, ami épp kapható.
Látva rajtam a nyugtalanságot, egyik reggel férjem vállalja a beszerzést. Egy óra múlva a ház ura olyan örömmel jön haza, ahogy elképzelem az őskor emberét pármillió évvel ezelőtt, egy sikeres mammutvadászat után. Én is nagyon örülök, valóban hozott csirkehúst! Ebédkor aztán az ő szerepét is ki kell emelni… Apukámra emlékeztet, aki, miközben anyu finom piskótáját majszolgattuk, felhívta a figyelmet, hogy ő verte hozzá a habot.
Apropó, szülők! Mármint nagyszülők, a mi szüleink. 65 év felettiek. Naponta ellenőrzés, telefonhívás: ugye, nem mentek sehova? Ugye, szóltok, ha szükségetek van valamire? Mindent viszünk, amit kértek!
Szombaton anyu mondja, apu nincs otthon. Micsoda?? Elment a piacra, nem tudta lebeszélni… Apuval utána beszélek én is, az unokái is, fekete pont!! Ma már meg tudtuk előzni, hogy kimenjen: vihettünk nekik pár dolgot a gyógyszertárból.
Férjem szüleinél is apósom bújik ki a kérés alól. Ma végre azt mondta a telefonban, holnap már nem megy be dolgozni. Hozzátette, csak azért szólt, mert mi már úgy aggódtunk.
(Táv)kapcsolatok:
Mi nagyon szeretjük, hogy a központban lakunk, sokszor benéznek hozzánk a barátok. Nehezen éljük most meg ennek kényszerű hiányát. Felértékelődik a telefon, mint kapcsolattartó eszköz. Férjemet csodáltam, hogy vasárnap délután egy jó séta közben felhívta pár régen hallott barátját.
Egy hete hétfőn a gyerekek egyeztetnek a barátokkal. Már csak szabad téren engedjük őket találkozni, játszani. Sötétedéskor jönnek haza. Feltöltődve a közös játék után. Kb. 15-en voltak. Az kicsit már sok, nem? Többet sajnos ezt nem engedjük.
Messenger csoportjuk van, nem is egy, videóhívásokkal kárpótolják magukat.
Lélek:
Szerdán kiderül, vasárnap már nem mehetünk templomba szentmisére. Szombat reggelig viszont még vannak misék.
Este a nagyfiammal elmegyek misére. Most különösen nagyra értékelem a Jézussal való találkozást. Még mindenképp szeretnénk jönni.
Péntek reggel: lesújtó hírt kaptunk. Meghalt anyu öccse. A nagybátyám egy ideje már beteg volt, nemrég daganatokat is felfedeztek nála, de akkor is váratlannak éreztük, hogy már magához szólította a Jóisten. A hit vigasztal, és az, hogy így kevesebbet szenvedett. Örülök, hogy az unokatestvéreimmel tudtam beszélni hosszabban is. Fotókat kerestem róla. Mély ez a fájdalom, hiszen ő csupa derű volt, a legszeretetreméltóbb nagybácsi!
Este az egész család együtt megy misére, előtte két gyerek az utolsó gyónási lehetőséget is kihasználja. Hálás vagyok ezért is!
Mise előtt a sekrestyébe megyünk a férjemmel, hogy megtudjuk, lehetne-e kiegészítő miseszándékként a misét a nagybátyámért mondatni. Gondviselés! Nem volt még beírva miseszándék! Ez különösen nagy ajándék volt, hiszen még nem tudjuk, milyen járványügyi intézkedések jönnek: elmehetünk-e vajon majd a temetésére.
Készülünk arra, hogy kialakuljon egy időseket segítő háló, nagyfiunk is toboroz tettrekész fiatalokat. Jó ezt látni!
Vasárnap online mise. Nagyfiunk a közvetítő csapatban, így itthon öten készülünk a nappaliban a tévé elé.
Miután tisztáztuk, hogy komolyan mondtuk reggel, hogy nem maradhatnak tréningben, és hogy közben tényleg nem mászkálhatnak ki, a mise közben csak egy „vitaminért megyek” meg egy „zsebkendőért megyek” próbálkozás hangzott el, és szépen beleveszett az orgonamuzsikába.
Megrendítő, szép élmény volt, úgy gondolom, mindnyájan odaadóan jelen tudtunk lenni Krisztus áldozatának megünneplésén. Eszembe jut, hogy ősszel előkerült a lelki áldozás fogalma az egyik hittanos alkalmon. Utána kellett olvasnunk, mi az, mert új volt a fogalom. Most már tudjuk, mi az…
Nem tudhatjuk, meddig lesz ez még így, de az imák, a közös imák, evangéliumolvasás, más lelki olvasmányok segítenek őrizni a lelki töltést, aminek köszönhetően hittel és reménnyel nézünk a következő napok, hetek, hónapok elé.
Otthon tanulnak a gyerekek
A távoktatás a gimnazisták esetében részben videós órákat, részben kiadott feladatok megoldását és beküldését jelentette. A másodikosnak a tanító nénik gondosan elküldték napokra lebontva az elkészítendő feladatokat, megjelölve, mit kérnek vissza befotózva.
A legidősebb gyermek egyetemista, neki ez a hét még szünet volt.
Örömmel beült az öccsei órájára, üdvözölte az ismerős volt tanárait. Sőt, hasznossá is tette magát. Utólag megtudtam, volt, amikor be is segített a feladatmegoldásokba. Sőt, a segítő szándékot a barátokra is kiterjesztette…
A két középső, tizenegyedikes és nyolcadikos fiúk, lelkiismeretes kamaszok (nem, nem ellentmondás a jelző és a főnév egymás mellett…). Elmondhatom róluk, hogy igyekeznek.
Igyekeznek részt venni az órákon, ehhez azonban még szükségük van némi anyai odafigyelésre:
Nem kell 6.20-kor kelteni a nebulókat, de jó! 7-kor keltem őket:
Rendben „odaért” a diák az angol órára, jön utána tízóraizni.
Igyekeznek, hogy elegendő táplálékot vigyenek be a szervezetükbe. Ezért áldozatokra is képesek:
Ebédelünk. Az egyik felkiált: – Már 10 perce megy az órám, még gyorsan befejezem az ebédet, aztán rohanok…
Tanulságos eset:
Matek óra. Gyermekem szidja a feladatokat, hogy milyen nehezek. Egyszer csak szól a tanár: – Nagyon szórakoztató volt, de jobb, ha kikapcsolod a mikrofont!…
Rettentően érzi magát, nagyon sajnálom őt.
A másodikos kislány szorgalmasan dolgozik a kapott feladatokkal. Szoroz, felmondja a nyelvtan szabályt… És betartja a szünetet: kint tollasozik a jó időben az egyik bátyjával. Szólok nekik, hogy „becsöngettek”. Azt mondják, rendben, de úgyis tornaóra jön… Ravasz kölkök, nagyon észnél kell lennem!
A lányka a tableten nézheti meg, ha applikációt is küldött a tanító néni. Térülök-fordulok, még mindig a kezében van. – Hát te? – Pasziánsz, nézd! Te tanítottad! Tényleg, egyszer megmutattam neki. Jó, akkor vegyük csak elő a pakli kártyát! Terítjük a lapokat, egy 20 percre el tudok feledkezni arról, mi van a világban.
A férjem az első napokban még bemegy a munkahelyére, a kollégáival döntenek, milyen módon fognak tudni online tanítani. Döntenek. Nem működik. De jó lesz! Nem! Lefagyott a rendszer! Végre újra jó!
Csütörtöktől itthon dolgozik ő is. Kevés az eszközünk… Pontosan meg kell beszélnünk, kinél mikor lehetnek a laptopok. Idegesség. Későbbre teszem az olasz órámat, hogy ne legyen párhuzamosság a férjem órájával.
Férjem rossz néven veszi, ha viháncolnak a gyerekek a „szünetekben”. Kilép a dolgozóból: -Csend legyen! Visszalép, újra magára csukja az ajtót (most már nem is csak kilincsre, mert megkerestette velem a kulcsot). Rám maradt, hogy őrizzem a szilenciumot. Miközben főzök, teregetek, kilincseket törlök, ellenőrzöm a leányka munkáit, fotózom, küldöm.
Zajlik az élet. Galléros Fecó naplójából este sosem tudok eleget olvasni, az egy szobán osztozó két kisebb mindig hallgatná még. Belealszom. Keverem a betűket, lelassul a beszédtempóm, és más szavakat mondok, mint ami oda van írva. Jó éjt!
Kijövök tőlük, rendet csinálok a konyhában, hogy reggel öröm legyen kijönni. Bekeverem a kenyértésztát, amit majd reggel sütök. Rászoktunk. Remélem, lehet majd újra kapni lisztet, ha elfogy a pár kiló itthoni muníció.
Remélem, hamarosan újra a régi kerékvágásban zajlik majd az élet!
Illetve, nem, valami elindult. Szebb lesz az élet! Megbecsüljük! Tudni fogjuk, hogy mennyire törékeny, mennyire fontos! Szeretném, ha többször felhívtam volna nagybátyámat. Bánom, hogy elmulasztottam, és már nem tehetem. Mondjuk el családunknak, barátainknak, hogy fontosak nekünk, szeretjük őket! Most még tehetjük!
Eszter
A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia 2020. március 17-én közleményt adott ki, hogy a rájuk bízottakért érzett felelősségtől vezérelve, a koronavírus járvány Magyarországon való megjelenése miatt meghirdetett veszélyhelyzetben a nyilvános liturgia 2020. március 22., Nagyböjt 4. vasárnapjától a templomokban szünetelni fog. De mindezek mellett kéri a paptestvéreket, hogy továbbra is tartsanak templomainkban vagy megfelelő kápolnában szentmiséket (missa sine populo), tanúságot téve arról, hogy az Eucharisztia az Egyház életének középpontja, és így a népért végzett miseszándékok sem maradjanak el.
Ezzel egy időben kiderült, hogy a médiában kétszer annyi szentmise lesz mostantól, ami nyilván azért is fontos, hogy reggeli, napközbeni vagy esti időpontot választva mindenki bekapcsolódhasson a szentmise áldozatba. Mégis, valami nem hagyott nyugton, még ugyanazon a napon, amikor a közlemény megjelent, felhívtam Janó atyát és a ShoeShine vezető koordinátorát, hogy jó lenne a Szentháromság-templomból is közvetíteni misét vasárnaponként, amíg vissza nem áll az élet a normális kerékvágásba. Nagy öröm és hála volt a szívemben, hogy azonnal támogatták az ötletet, és már az első vasárnapi szentmisét Janó atya élő közvetítéssel tudta celebrálni.
Ahogy egyszer olvastam Edinburgh érsekétől, hogy „Krisztus az élet, a szentmise a biztosítókötelünk”, de a fizikai találkozás és maga a plébánia segít mindenkinek a közösség megélésében, a napi nehézségek leküzdésében. Ezért fontos számunkra, hogy Janó atya és Zsolt atya a digitális világ előnyeit kihasználva „interfész” tud lenni az egyházközség hívei és az élő Isten között. Így a hívek találkozni tudnak egymással, még ha csak a „virtuális” térben is, de együtt ünnepelhetik az eucharisztiát, és közösen ajánlhatják fel az Úrnak a nehézségeket vagy akár az örömöket is, miközben személyes prédikációt hallunk felváltva a saját egyházközségünk plébánosától és helyettes plébánosától!
Felelősek vagyunk egymásért, a közösségért, ezért mindenkit nagy szeretettel hívunk vasárnap délelőttönként 10:30 órakor az internet elé, hogy együtt vegyünk részt a szentmisén addig, amíg az egyházmegye nem oldja fel a szünetet.
A mihamarabbi találkozás reményében fogadjuk meg Jeremiás próféta tanácsát, amit a babiloni fogság idején mondott: „ne féljünk, mert Isten velünk jön, megszabadít és megment minket”.
A következő oldalakon lehet bekapcsolódni az élő közvetítésbe:
